andris

prezi

Ebéd felé menet átsétáltam a Prezi irodaház – neve nemes egyszerűséggel és szerénységgel “Prezi House of Ideas” – udvarán, és egy MacBook + kávé mellett ott találtam az egyik tulajt, Somlai-Fischer Ádámot. Mióta a munkahelyemen egyre romlik a helyzet, többször eszembe jutott, hogy nekiállhatnék egy régi ötletem megvalósításának, és hogy jó lenne azt valamiképp a Prezi-vel együtt megcsinálni, nekik felajánlani. Inkább jó kiegészítője lenne az ő prezentációs szoftverüknek, mintsem vetélytársa, se a cégen belül (…) se azon kívül. Az én ötletem felhasználói köre ugyan szűkebb lenne, de szerintem nagy átfedéssel rendelkezik az övékkel. Pár perces tanakodás után tehát odasétáltam, hogy van nekem egy ötletem… Kb. három percet beszéltünk, és ez nagyjából abból állt, hogy a pali előadta, hogy nekik fókuszálni kell, amúgy is sok ötletük van, amúgy meg csináljam meg magam, és stb. Az ötletről egy fél mondatot sem sikerült mondanom, bár az két percben kifejthető olyan szinten, ahogy a Prezi is elsózható két perc alatt.

Ugye a Prezi egy sikeres cég, és ez végülis bizonyítja, hogy ők bármiben is, de sokkal jobbak ezidáig mint én valaha is leszek, vagy akarok lenni. Tehát a magas ló egyrészt jogos és érthető is. Másrészt ha engem olyan sokan keresnének meg, biztos alkalmaznék valakit, aki elhelyezi a tolongókat a hülye vs. zseni skálán. Főleg ha ez ilyen gyakori, és ha közben abban a szerepben tetszelgek, hogy támogatni szeretném az itthoni startup közösséget. A kaland persze eszembe juttatta, hogy korábban sem voltam olyan nagy véleménnyel a Prezi-ről, és hogy miért. Az három alapító szereti úgy jellemezni magát, mint akik valami eszméletlenül újat és zseniálisat találtak ki, aki nem zim-zoomol az totál elavult, és hogy céljuk egymilliárd felhasználó, és nyilván a világbékét is Prezi-n kell zim-zoomolni, különben semmi sem lesz belőle. És hát ez azért egy kicsit túlzás. Másrészt hosszútávon egy lábon szaladni – egy termékre építeni – nem éppen okos dolog egy cég számára. De hogy megint önkritizáljak is, a saját ötletemet is ilyen eredetinek tartom, de az hogy csak terv, ugye megintcsak jelent valamit. Úgyhogy ténylég meg kéne előbbutóbb csinálni.

A Prezi körüli hangulat eszembe juttatja a saját Apple-korszakomat. A gimi alatt és után a magyarországi Apple képviseleten játszottam illetve dolgoztam pár éven át. Nagyon büszke vagyok arra az időszakra, építő és tanulságos volt, de utóbb azt is beláttam, hogy túlságosan bekapott az Apple már már vallás-szerű rajongói hangulata. Az Apple egyrészt kitűnő termékeket, szoftvereket készít, de ezeket néha a valóságnál is fényesebben csillogtatja. A felszíní coolság faktor mellékhatása például, hogy a bezárva gyönyörűen lekerekített aluminium MacBook kinyitva hideg érintésű, és élesen elvágott széle nyomot hagy a csuklód alatt. Ilyen a Prezi 100 millió dolláros adománya is az amerikai oktatás számára. Szoftvert ajándékozni kicsit olyan mint szeretet, szerelmet – oda is adod, és meg is marad. Nem az én ötletem, valahol olvastam ezt a hasonlatot. Nyilván van üzemeltetési költsége az adományozott webes szolgáltatásnak, de az apró töredéke a fenti összegnek. Maga az ötlet viszont nagyon jó marketing-fogás, a drog dealerek is ezt csinálják, és ezt határozottan nem pejoratíve mondom. Az Apple is csinált ilyet: egy amerikai kisvárosnak adományoztak rengeteg Macintosh-t, kisérletképp, és egyben rászoktatva minden lakót.

A Prezi emllett nagyon jó dolgokat is csinál, az irodájuk, a munkafelfogásuk – videó: Ötletszexszel versenyeznek a Google-lel – engem is elbűvölt. Itthon elmaradott falukat támogatnak adományokkal és munkával, pl. csapatostul mennek le házakat felújítani. Szóval nem sötét képet akartam itt festeni, csak árnyalni kicsit a képet, meg ezt a sztorit elmesélni. Azthiszem szívesen dolgoztam volna a Prezi-nél, de ha csak a Prezi-n dolgoznak, akkor nem nagyon lenne min – és persze ez legalább olyan nagyrészt áll rajtam, a kényszeres újítón, mint hogy nekik aztán 8.

andris

westel, jézus, trikó

Az az érzésem, hogy új munka után kell néznem nem sokára. Vagy legalábbis megpróbálok felkészülni erre a lehetőségre és kitalálni mit akarok csinálni. Visszatekintve elég hasonló munkahelyeim voltak az évek során, vagy ha nem is, én mindig hasonló dolgot kerestem bennük.

Egy időben a Westel-nek dolgoztam kedvenc gimis tanárom cégén keresztül. 2000 körül lehetett, mert ugye azóta volt T-Mobil ill. Telekom lett belőle. A tanár, aki a gimiben hatékony órarendkészítő programot csinált egyszercsak besétált a Westelhez, Matávhoz, stb., ahol hasonló problémával kűzdöttek: hogyan osszák be a telefonos ügyfélszolgálatra az embereket, hogy mindig legyenek ott elegen, és nekünk minél kevesebb töltelékzenét kelljen hallgatni. És azért ne legyenek túl sokan se. Én egy kapcsolódó feladaton dolgoztam: nekem, vagyis az én programomnak kellett meghatározni, hogy ki mikor mehet ki retyire vagy cigizni, az épp zenét anyázó (hallgató) ügyfelek számától függően. Ügyes kompromisszumokkal és igazságos algoritmusokkal végül elértük hogy a dolgozókat kicsit lazábban fogják. A műszakok egymás közötti könnyed csereberéjét is az én programom tette lehetővé: akkor ez vagy 200 ember örömére szolgált, és ez engem is sokkal jobban motivált, mint amikor a lemorzsolódó ügyfelekről kellett kimutatásokat készíteni mindössze pár embernek. Igen, tudom, az ügyfélszolgálatosdi kb. rabszolgatartás, de ott is az motivált, hogy sok egy gombnyomásra segíthetek sok embernek.

Ma a Margit szigeten üldögéltem a jövőn tűnődve. Milyen gáz már, hogy újra és újra azon bukok el, hogy nem tudom elég jól elsózni magam meg az ötleteimet. Vagy mások jobban nyomulnak. És akkor megjelent egy svéd meg egy magyar Jézusos fazon. Egy hatalmas Matrjoska babát szorongattak, de nekem már elsőre nyilvánvaló volt mi lesz ebből. Negyed órán át beszéltünk-vitatkoztunk, angolul, és szerintem a svéd fazon is élvezte; a magyar inkább magyarul dumált volna, néha fordítottam is neki. Mondtam nekik, hogy én kb. okénak tartom magam, és a problémám inkább az elsózással van (lásd fentebb), de igazából nem voltak túl kiváncsiak a problémáimra a cégnél, így már fel se vetettem az exbarátnőt, csak azzal védekeztem, hogy ha majd odakerülök, szívesen dumálok istennel, és szerintem azért egész jó eséllyel küld majd a menyországba, már ha van olyan. Végül kézfogással ismertük el, hogy jó csata volt.

margit-sziget-2003

Egy ismerőssel is összefutottam. Futott, jókedűnek tűnt. Nemrég rúgták ki a jó-fej-emberek-szar-munka munkahelyéről, de valahogy illegálban visszaalkalmazták heti két napra. Ezen kívül belekezdtem a pólófelirat-gyűjtő projektembe. Régi ötlet ez is: a lényeg, hogy megtudjam, az embereket érdekli-e, vagy egyáltalán tudják-e mi van a pólójukra írva angolul, franciául, stb. Szentpéterváron kezdődött. Szemben egy anyuka, a lánya és annak a pasija. A lány pólója pedig “If you think I am a whore, just look at my mother”. Sajnos/szerencsére a lány akivel én utaztam, nem hagyta, hogy rákérdezzek, értik-e mi a pálya. Egyszer a saját anyukám is megjelent egy eléggé explicit értékválasztást sugalló pulcsiban, de miután utaltam erre, az pulcsi eltűnt. Szóval még nem tudom lényeges-e a tájékoztatás, de a gyűjtést azlért ma elkezdtem: “Show me some ass”, “Last clean shirt”, “Say what?”.

Jó, tudom, mindennek nem sok köze van a könyvtárügyhöz. Majd arra is visszatérek. Első körben az FSZEK-nek próbálok valami újszerűbb, élettelibb, moly.hu-val kombinált katalógus-prototípust… elsózni.

andris

no comment

Legutóbb azzal akatam folytatni, hogy beiratkoztam egy evezősklubba, és egy videóval, amiben Hugh Laurie magyarázza, milyen különleges a keelboatozás. Azon kevés versenysportok egyike, ahol a nyertes látja, akit legyőz. Néhány alkalom után egyszercsak tényleg suhanni kezdett a hajó, egyként mozdult a négy evező – csodás érzés. De kemény sport is, úgyhogy hamarosan a “gyenge” csoportba kerültem, a véznább, és a gyakran hiányzó bénább sporttársak közé, és az már nem volt olyan nagy élmény. Legközelebb megpróbálok egy kiegyensúlyozottabb csapatba kerülni.

Ez majd’ két éve volt, még Londonban, míg én már egy jó éve itthon vagyok. Most inkább egy helyzetről, vagy jelenségekről akarok írni, amibe újra és újra belefutok. A könyvtárügyben, a mostani munkahelyemen, és a buszmegállóban is ez fogad. Anyuka, 6-7 éves kisfiúval, jön a 9-es busz, és mögötte közvetlenül egy troli, piros, 83-as. A srác a trolira szállna, gyere anyu, de az csak áll, nem mondja, hogy sietünk, vagy minek, vagy semmit, csak áll.

Nem tudom mit lehet kezdeni azzal, ha egyeseknek (sokaknak) a kérdések és konfliktusok megoldásának módja a némaság és az elzárkózás, majd a kérdőre vonáson való megsértődés. A nyilvánosság erejében még hiszek egy kicsit – országos szinten nem, hisz kb. már nincs is nyilvánosság – de apróbb ügyekben talán még igen. Meglátjuk mi lesz belőle. Újra elkezdtem szervezkedni a könyvtárügyben – a Moly fejlesztőjét segítve közelíteni a könyvtárakhoz – és a cégnél is erőlködök azon, hogy legalább egy megalapozott “nem” legyen a válasz a sokéves nyomulásomra, és ne a puszta közöny.

A cégügy hamarosan eldől. Nehezen viselem a várakozást, de amíg van remény, állandóan újabb és újabb ötletek jutnak eszembe a helyzet javítására, érvek, ellenérvek kibékítésére. Egy cégpszichológus mondta egyszer, hogy kényszeres újító vagyok. És hogy a cégnek, ahová épp felvételiztetett, pont rám van szüksége. A tulaj ott is kedvelt, de végül nem vettek fel, egy féltékeny középvezető tehetett keresztbe. Ez a szakmai féltékenység cucc is vissza-vissza tér, és én töprenghetek azon, hogy a vetélytárs épp csak kókler, vagy kifejezetten rosszándékú, és nem érti, hogy nem harcolni, hanem együttműködni kéne, hogy a cégnek (könyvtárnak, stb.) jobb legyen.

andris

helyzetjelentés

Az utóbbi időben, vagyis hetekben elég vacak kedvem volt, és elsősorban a céges ügyek miatt. Úgy éreztem, hogy a mostani munkahelyemen is ugyanaz történik velem, mint az otthoni könyvtárügyben: elkezdek dolgozni valami igazán jó dolgon, aminek sokan örülnének, de valahogy nem sok érdeklődés mutatkozik iránta. Ma viszont leesett, hogy alapvető eltérés van a könyvtárponthu körüli mizéria és a mostani helyzetem között és ezek a hasonlóságok kissé félrevezettek.

Se a könyvtárügyben, s a csereüdülésben nincsenek különösebben eredeti ötleteim. Kíváncsi vagyok nézelődök, tájékozott próbálok lenni, és a más területekről átvett ötletek adaptálásával, összegyúrásával modernizálni azt, ami éppen érdekel. Az eltérés a két eset között, hogy míg a könyvtárügyi nyumulás céljait meglehetősen sokan értették, és meglehetősen sokan közönyből, vagy sajátpecsenyesütés érdekében rossz szándékkal ekézték, addig a cégen belül az igényt senki sem kérdőjelezi meg, a légkör is barátibb, a gond inkább a dolgok megtárgyalásával, megértésével van.

Bár nagyot csalódtam benne, még most is úgy gondolom Sajó Andrea kb. értette mit akarunk elérni. Az hogy trónra kerülése után magasról tett az egészre, ellentétben azzal amit pályázatának 2.3 pontjában igért, inkább gyarlóságának jele. Gondolom épp Ádernéval kávézgat. Bánkeszi Kati is értett, ő csak attól volt képtelen függetleníteni magát, ahogy szerinte mások szerint a dolgoknak mennie kell. Ma már csak röhögni tudok, ha kinyitom a mokka.hu-t. Most komolyan, ez a fejlődés?

A HomeExchange-nél más a helyzet. Itt sokkal inkább értékelnek és tisztelnek, a főnök egyenesen Nikola Teslához hasonlítgat – a gond inkább az, hogy nem igazán értjük egymást. Ami nekem logikusnak (és sokszor beváltnak, hisz nem túl eredeti) tűnik, nekik valami fura, na és akkor haladjunk, mert nincs idő megbeszélni dolog. Most viszont észrevettem, hogy lassan-lassan leesik nekik ez-az. Rájönnek hogy jó lenne ha ezt meg azt tudná a rendszer – és akkor mosolyoghatok kicsit, és rámutathatok, hogy ja, ez az amit már fél éve megvalósítottam, csak nem használjuk, mert nem értettétek és ezért kikapcsoltuk. Vagy rá se mutatok, csak örülök. Most kb. ez megy. És sajnos/szerencsére igen nagy halom ilyen van a zsákban.

Ez a nem-értenek jelenség nagyon foglalkoztat mostanában. Hogyan legyek érthetőbb, és mit kezdjek azzal, ha valaki nem ért, és azzal ha esetleg esélye sincs arra hogy értsen, mert mondjuk szakmai kérdésekről van szó, és nagyon le van maradva.